A FAJOK KIHALÁSA

Tudományos becslések szerint 5 - 30 millióra becsülhető a Földön található növények és állatfajok száma. Bár a pontos szám nem ismert, és csak mintegy kétmillió fajt regisztráltak egyáltalán, minden évben több ezer állat- és növényfaj tűnik el törökre a bolygónkon. Sokat közülük még meg sem tudtunk ismerni. A felmérések azt mutatják, hogy a fajok kihalási aránya 1 000-ről 10 000-re emelkedett az emberi behatás miatt természetes módon bekövetkező kihalási arányhoz képest.

A Duna

A Duna a világ “legnemzetközibb” folyója – nincs másik olyan folyó, ami útban a tenger felé annyi országot érintene. Ebből következtetni lehet arra, hogy milyen sokféle és sokszintű társadalmi elvárásnak kell megfelelni a folyónak és az ökoszisztémájának. Az utóbbi évtizedek és évszázadok társadalmi-gazdasági és politikai viszonyai állandóan megváltoztatták a folyót. Az egész folyami rendszerben megvalósult beavatkozások sokfélesége károsítja az ökológiai működést és nagy kihívásokat jelent a Duna-medence egyedülálló biológiai sokfélesége számára. A Duna-medence életvilága lélegzetelállítóan gazdag. A Duna csupán osztrák vízgyűjtő területén egyedül 3 500 növényfajt és 40 000 állatfajt figyeltek meg.

Becslések szerint a vízi fajok kihalási aránya sokkal magasabb, mint a szárazföldieké. A fajok kihalása az édesvizekben különösen drámai, és valószínűleg ez a folyamat növekszik leggyorsabban a világon.

Ha egy faj kihalt, akkor az nem fordítható vissza, és az ebből eredő következmények beláthatatlanok. Súlyos lehet a hatás az érzékeny és összetett ökoszisztémákra, más fajok kihalása vagy túlnépesedése miatt – még azokról is szó van itt, amelyeket még nem is ismerünk.

Az ember beavatkozásának következményei

Az ember beavatkozásának következményei, a folyás akadályozása keresztirányú szerkezetekkel, mint pl. a vízerőművek megszakítják a víz szabad áramlását. A hajózhatósági és árvízvédelmi célú talajnyerésre vonatkozó folyami szabályok befolyásolják a folyó és a partjai életét. Ehhez kapcsolódnak a szilárdanyag-egyensúly változásai. Ez a kifejezés minden olyan szilárd anyagot jelöl, amelyet a folyó szállít, a nagy kövektől a finom homokig és a vízben úszó finom részecskékig. A szilárd anyag egyensúlya határozza meg a folyó talaját, és így az ott meglévő élőhelyek körülményeit. A gátakon mindenekelőtt fennakadnak a szilárd anyagok nagyobb darabjai, ami erősen befolyásolja az élőhelyek körülményeit. A tározókon és a hegyi patakok szabályozásán keresztül a kőanyag megmarad már a hegyekben, és még csak el sem éri a Dunát. A talaj anyaga megváltozott, összetételének köszönhetően a gátak alatti folyó egyre inkább a talajba süllyed, és egyedi mélyedéseket hoz létre. A vízszint csökken, az árterek leválnak a fő folyóról és megszűnnek. A tápanyagbevitel és a vízszennyezés további komoly környezeti kihívásokat jelentenek a Duna, a mellékfolyói és a bennük lévő növény- és állatvilág számára.

Dunai galóca – Hucho hucho

A dunai lazacnak is nevezett, sokszor 130 cm-nél is hosszabb hal, a legnagyobb pisztrángszerű hal. Természetes élőhelye a Duna vízgyűjtő területére korlátozódik, és magában foglalja a bajor és osztrák Dunát, valamint a nagyobb tápfolyókat.

A legfőbb fenyegetést az élettér széttagoltsága és az egyes életszakaszok élőhelyeinek pusztulása jelentik. Ez magában foglalja például az ívási élőhelyek vízenergia termelés miatti pusztulását.

A dunai galóca a 20. század elejéig széles körben elterjedt volt, de az IUCN jelenleg a nagyon veszélyeztetett fajok közé sorolja.

Európai mocsári teknős - Emys orbicularis

Az európai mocsári teknős páncélja maximum 23 centiméter. A felnőtt állatok súlya valamivel több, mint egy kilogramm, és akár 60 évig is elélhetnek. Elkapják a vízi rovarokat és csigákat, férgeket, halakat, ebihalakat és állati tetemeket. Mivel csak víz alatt tudnak nyelni, soha nem esznek a parton.

Az európai mocsári teknős álló vagy lassan folyó vizekben él. Míg az érett mocsári teknősöket csak kevéssé veszélyeztetik a ragadozók, őket fenyegetik legjobban az élőhelyükön az emberi beavatkozás következményei: A mocsarak és a vizes élőhelyek kiszárítása, a vízszabályozás, a lakott területek terjeszkedése és a tojásrakó helyek megsemmisítése jelentős veszélyt jelentenek a teknősök számára.

Az IUCN vörös listáján az európai mocsári teknős potenciálisan veszélyeztetettnek minősül.

Európai nyérc - Mustela lutreola

Az európai nyérc – egy magányosan élő faj – 12 és 19 cm hosszú és 400-740 gramm súlyú. Kedvenc ételei közé tartoznak a patkányok és más rágcsálók, valamint a békák, madarak, halak és rákok.

Télen az állatok gyakran lyukat fúrnak a nyílt vizek jegén és azt nyitva tartják, hogy búvárkodva is tudjanak táplálékot szerezni.

A nyércek élettere a vízhez kötődik. Folyók és a tavak partjain és egyéb sűrű növényzetű területeken laknak, és ritkán tartózkodnak 100 méternél messzebb a víztől. A Duna régióiban csak a román Duna-deltában maradtak meg kisebb állományok. Az európai nyércet többek között az amerikai nyérc elterjedése és a szőrméje miatti vadászat fenyegeti.

Az IUCN szerint az európai nyércet a kihalás fenyegeti.

Fekete nyárfa - Populus nigra

Különféle rovarok élnek a fekete nyárfán, és a madárfajok a koronájukat fészekként használják. A szarvasmarha, a juh és a vad szeretik a nyár ágait rágcsálni. A lovak szeretik rágni kérgüket, ami a fák pusztulásához vezethet. Még a hódok is szeretik rágcsálni a nyárfát, aminek következtében képesek akár még vastagabb fákat is 1-2 éjszaka alatt elpusztítani. A fekete nyárfa puha fája szintén vonzó élőhely sokféle gomba számára. A nyárfa kedveli a meleget, ezért az Alföld fája, és a nagy patakok síkságainál egész Európában elterjedt.

A fekete nyárfa veszélyeztetéséért a felelősök a vízpartok egyengetése, a gátépítések és a folyók szabályozása, a csökkenő talajvízszint, az ártéri erdők mezőgazdasági célokra történő nagymértékű felhasználása, valamint a hibridizáció miatt az erdőgazdálkodásban kb. 200 éve előnyben részesített más nyárfa fajták használata.

Az európai fekete nyárfa eredetileg egész Európában elterjedt volt. Ma Magyarországon az IUCN vörös listája szerint a kihalás veszélye fenyegeti.

Tokhalak - Acipenseridae

Eredetileg a Dunában hat féle tokhalfaj élt. Öt faj (viza, csillag alakú tokhal, orosz tokhal, lapos tokhal és európai tokhal) felnőtt egyedként a Fekete-tengerben él, és onnan vándorol a Dunába. A viza, a legnagyobb és legismertebb típus, az “igazi” Beluga kaviár forrása. A hatodik típus, a kecsege, egész életét édesvízben tölti.

A tokhal számára a legnagyobb fenyegetés a több évtizeden keresztül folytatott intenzív halászat (hús és kaviár), a vándorlási útvonalak akadályozása és az ívási élőhelyek megsemmisítése.

Az IUCN szerint a tokhal a világ legveszélyeztetettebb fajcsoportja, amelyet a kihalás fenyeget. Az európai tokhal (Acipenser sturio) gyakorlatilag már nem található a Dunában. A vizát (Huso huso), a csillag alakú tokhalat (Acipenser stellatus), az orosz tokhalat (Acipenser gueldenstaedtii), a kecsegét (Acipenser ruthenus) és a lapos tokhalat (Acipenser nudiventris) fenyegeti a kihalás.

Eurázsiai vidra - Lutra lutra

Az eurázsiai vidra legfeljebb 12 kg nehéz, nagyon sűrű, jó szigetelő hatású szőrmével és kicsi, kerek fülekkel rendelkezik. Ezeket, ugyanúgy, mint az orrát be tudja csukni a víz alatt.
Különböző mellékágakban és tavakban lakik az egész Duna mentén. Jobban szereti az ártereket és az elárasztott partokat.

A vidrára hosszú ideig vadásztak. Húsát finomnak tartották, és a belőle készült kabát népszerű volt. A folyószabályozás, az erdőirtás, a mezőgazdaság, a halászat és a vizek szennyezése további okát adják a populáció csökkenésének.

Az eurázsiai vidra potenciálisan veszélyeztetett az IUCN vörös listája szerint.

Apró gyékény - Typha minima

Az apró gyékény egy úttörő növény, amely 25 cm és 75 cm magasra tud megnőni. A fejlődését a változó vízszint jelentősen befolyásolja, ezért elsősorban mellékfolyók nyugodt, kis áramlású homokos partjain fordul elő. Az apró gyékény széles körben elterjedt az ázsiai és európai nagyobb folyami rendszerek mentén, de előfordulása nagyon foltos.

A növény fejlődése a rendszeres árvizek által okozott gyakori talajváltozásoktól függ. Mivel ez a dinamika jelentősen csökken a folyami szabályozás miatt, a növény élettere egyre jobban csökken.

Az apró gyékény egész Európában veszélyben van. Az IUCN vörös listáján még kevéssé veszélyeztetett státuszban szerepel, de csökkenő állományú tendenciákkal. Az Ausztriai vörös listában viszont már a kihalás által fenyegetett növényként szerepel.

Kanalasgém - Platalea leudorordia

A kanalasgém a nevét a csőréről kapta, amely a végén egy kanálként szélesedik ki. A felnőtt egyed kb. 80 cm-re nő meg, és a fejének hátsó részén hosszú, fehér tollak vannak, amelyeket felborzol, ha izgalomban van.

A kanalasgém mocsarakban, bokrokban vagy nádban fészkel a Duna mentén, annak mellékfolyóinál és a szomszédos vizek partjain. A kanalasgémnek szüksége van tápanyagban gazdag, sekély vízre, hogy táplálja az utódait és sűrű növényzetre az utódai kiköltéséhez. Az ételét szűréssel veszi magához: a fejét előre-hátra mozgatja, a halakat és a békákat így szűri ki a sekély vízből.

Az éghajlatváltozás és az élőhely veszélyeztetése oda vezetnek, hogy egyre kevesebb a megfelelő utódnevelésre alkalmas hely és nem áll rendelkezésre elegendő élelmiszer.

A kanalasgém bár még nem szerepel a vörös listán, de számuk folyamatosan csökken, mivel lassan alkalmazkodnak az új körülményekhez.

Partifecske - Riparia riapria

A partifecske legfeljebb 13 cm magas, a legkisebb fecskefaj Európában. A folyók mentén, a meredek homokos és sáros falakon fészkel, mély lyukakat keres, amelyekbe fészket épít. A táplálékát a rovarok jelentik. Európa legnagyobb partifecske raja a bánáti homoksivatagban, Szerbiában található, az egyik utolsó sivatag a kontinensen. A raj kb. 20 000 párból áll.

A folyók nagyléptékű csatornázása és az így kialakult erősen bekorlátozott folyami mozgás következtében egyre kevesebb utódnevelésre alkalmas élőhely áll rendelkezésre. Ezen kívül a folyópartokat gyakran illegális szemétlerakó helyként használják, ami tovább nehezíti az utódok nevelését.

A tény, hogy a partifecske még mindig nem veszélyeztetett, a jó alkalmazkodóképességének köszönhető. De még ez sem jelent túlélési garanciát, ha az élőhelye a jövőben túlságosan változni fog.

Német csermelyciprus - Myricaria germanica

A német csermelyciprust a 20. század elejéig gyakran lehetett látni a folyók mentén. Ez egy úttörő növény, és az egyik az első, amely egy árvíz után az újonnan kialakult kavicsos parton kinő. A Duna mentén a növény egészen a középső szakaszig megtalálható, valamint előfordul az alpesi mellékágakban, ahol mostanában regisztrálták az utolsó előfordulásait.

Minden olyan tevékenység, amely megakadályozza a folyóvizek természetes mozgását, veszélyezteti ezt a fajt, különösen a víz folyásának akadályozása, mivel ez jelentősen megváltoztatja mind az áramlás dinamikáját, mind az alsó réteg összetételét (kavics) a folyóban.

Németországban és Ausztriában a fajt a kipusztulás fenyegeti.

Dunai gőte - Triturus dobrogicus

A dunai gőte kb. 12-16 cm nagyságúra nő meg. Élőhelyének teljes elosztási területe viszonylag kicsi. Alapvetően Alsó-Ausztriára és Magyarországra terjed, de találni egyedeket a szomszédos államok egyes részein, valamint a nyugat-román országhatár mentén is. A Duna áttörése a Bánáti-hegységen át a Déli Kárpátokhoz úgy tűnik, kivételt képez, mert a faj ott nem terjedt el. Csak tovább keletre, a romániai Havasalföldön és végül a Duna-deltának Ukrajnába eső részében találunk megint példányokat.

A dunai gőte fenyegetettségének legfőbb oka az árterek kiszáradása és a tájszabályozás hiánya a folyószabályozásnak köszönhetően: a vízszint lesüllyed, és kevesebb víz jut el az ártérbe. A vízfolyamok felduzzadnak, és kevesebb új kis medence alakul ki – a kétéltűek utódnevelő és szaporodó helyei eltűnnek.

Noha keveset tudunk a dunai gőte életmódjáról, az IUCN szerint a faj már potenciálisan veszélyeztetettnek tekinthető.

Mogyorós pele - Muscardinus avellanarius

A mogyorós pele egy egérszerű rágcsáló, amelynek a súlya 15-40 gramm és legfeljebb 6 évet él. A Duna mentén öreg erdőségekben él. Számos bokros, vegyes erdőben lehet találkozni velük, és – amint a neve is sugallja – a mogyoró bokrokban. A rágcsáló száraz részekkel és lyukakkal teli öreg fákon él.

Az öreg erdők fiatalítása és a nyárfa ültetvények termesztése fenyegeti a mogyorós pele élőhelyét. Nagyon változatosan táplálkozik, pl. szereti a bogyókat és a dióféléket. Ez a fajta táplálék csak olyan erdőkben található meg, ahol sok cserje és aljnövényzet található, ami mára egyre ritkább. Nehezíti a helyzetet az agglomeráció terjedése az erdők felé, ami akadályozza a géncserét az egyedek között.

A mogyorós pele egy közös érdekből szigorúan védett faj.

Kóchal – Zingel zingel

A kóchal széles körben elterjedt a Duna és mellékfolyói területén. A víz alsó régióiban lakó hal a gyorsan folyó vizeket részesíti előnyben, éjszaka szaggatott mozdulatokkal csúszik a földön.

A kóchal élőhelyét az ívási élőhelyek megsemmisítése és a vízszennyezés rombolják.

Bár a kóchal 2013-ban még az IUCN veszélyeztetett fajainak listáján szerepelt, a halállományokat mégis regenerálni lehetett, pl. a Duna vízminősége javulásának köszönhetően, és ez a halfaj ma már nem számít veszélyeztetettnek.

Ligeti szőlő - Vitis vinifera ssp. sylvestris

A ligeti szőlő, amelyet nem szabad összekeverni a vadszőlővel, egy kúszónövény, amely 20-40 méter magasra tud felkapaszkodni. Ősszel a levelei intenzív piros színt vesznek fel. A madarak segítik a terjedését, azzal, hogy megeszik a bogyóit, és ezután a magvakat az ürülékükkel elszórják. A ligeti szőlő a forrása az asztali bornak. A ligeti szőlő természetes élőhelye a nagy folyók ártéri falai.

A ligeti szőlő ritkaságának fő oka a folyók szabályozása. Ezen kívül intenzív erdőgazdálkodásnál az erdei szőlővel együtt sokszor kiirtják, annak érdekében, hogy biztosítsák a fa populáció jó fejlődését. Az erdei cserjék rövid termesztési ideje is csökkenti a ligeti szőlő életterét.

A ligeti szőlőt Európában a kipusztulás veszélye fenyegeti és Ausztriában is veszélyeztetett növénynek számít. Ott az egyik legritkább növény.

Európai lápi póc - Umbra krameri

Az európai lápi póc tipikus folyóparti lakos, így a növényzetben gazdag és sekély vizekben, sáros területeken él, mint például a tavak, árkok és mocsaras vizek. A lápi póc sajátossága az, hogy az úszóhólyagján keresztül, ami össze van kötve a beleivel, a légköri levegőből is tud oxigént kinyerni.

A lápi póc életterét különösen veszélyezteti az árterek megsemmisítése és leválasztása.

Az IUCN veszélyeztetettnek tartja az egyébként is ritka lápi pócot. Az állomány egyes régiókban rohamosan csökken.

Tompa folyamkagyló - Unio crassus

A tompa folyamkagyló homokos talajú, tiszta vizű és erős sodrású folyóterületeken szeret élni, és óránként 4-6 liter vizet szűr meg. A lárvái parazitákként fejlődnek ki a különböző halfajok kopoltyúin. A kifejlett fiatal kagylók a vizek alján élnek teljesen eltemetve a homokban, míg a felnőtt egyedek csak részben temetkeznek bele a homokba, és a lélegző nyílásuk, ami a víz szűrését is végzi, a vízbe nyúlik ki.

A tompa folyamkagylót, különösen a fiatal kagylót súlyosan fenyegeti a vízszennyezés. De az élettér csökkenése is pl. a folyás akadályozása miatt – az áramlási viszonyok és a talajvíz jellegének változásával együtt – az 1970-es évek óta fontos tényezőt jelent a faj veszélyeztetettségében.

Kolokán - Stratiotes aloides

A kolokán egy olyan vízi növény, amely átmérője legfeljebb 80 cm, és legfeljebb 180 cm hosszú gyökerekkel rendelkezik a vízben. Télen a növény lesüllyed a víz aljára, és tavasszal újra megjelenik. A kolokán Közép-Európából indulva egészen a balti államokig előfordul. Az évelő növény mérsékelten tápanyagban gazdag vízben, viszonylag állandó vízszint és nagyon gyenge áramlat mellett érzi jól magát. A kolokán meleg, szélvédett, iszapos, tiszta és többnyire álló vízben terjedt el az alföldi réteken, például árkokban, tavakban és csatornákban.

Az élőhelyek eltűnése és a vizek közötti összekapcsolódás hiánya erősen veszélyeztetik a fajt, mivel a magvak továbbítása többek között a vízen keresztül történik. A különböző vízterületek összekapcsolásával egyes növények távoli területekre sodródhatnak, és ott létesítenek új populációt.

Ausztriában a kolokánt veszélyeztetett növénynek tekintik.

Leánykoncér - Rutilus pigus virgo

A Rutilus pigus virgo a leánykoncér (Rutilus pigus) egy endemikus alfaja, és csak a Duna felső és középső részén és fő mellékfolyóiban fordul elő. Az áramlatokat kedvelő hal a folyóvíz mélyén él és az ívási időszak alatt a lassú folyású partmenti övezetekbe vándorol, hogy a sűrű növényzetű területek védelmében tudjon párosodni.

Az élettér erőművek általi széttagolása, valamint a megfelelő ívási élőhelyek megsemmisülése és leválása ezt a halfajtát is veszélyeztetik. Az ívási élőhelyek az ártereken helyezkednek el, melyeket a folyószabályozás miatt már nem árasztanak el rendszeresen és elszakadnak a fő folyótól.

A leánykoncér, ami fel van sorolva az állat- és növényvilág élőhelyei irányelveinek II. és V. mellékletében, Németország egyes területein egész évben védett és Ausztriában erősen veszélyeztetettnek van minősítve.

Dunai ingola - Eudontomyzon danfordi

A dunai ingola biológiai szempontból nem számít halnak, hanem a halszerű, filogenetikus alapú gerincesek és az élő fosszíliák közé tartozik, amelyek alig változtak 500 millió éven keresztül.

Egy endemikus fajról van szó, amely a Duna középső és alsó vízgyűjtő területén él, de nem magában a Dunában, hanem annak mellékfolyóiban. Az édesvizekben élő ingolák közül ez az egyedüli édesvízi parazita.

A folyami szabályozás és a szennyezés miatt a dunai ingola veszélyeztetett fajnak számít.

Az Európai Unió állat- és növényvilág élőhelyei irányelveinek II. mellékletében van felsorolva, és ezért közösségi figyelemre érdemes fajnak tekintendő. AZ IUCN vörös listája szerint potenciálisan veszélyeztetett fajnak minősül.

Dunai rajzos csiga - Theodoxus danubialis

A dunai rajzos csigának az életteréhez tiszta és oxigénben gazdag vízre van szüksége, valamint köves talajt igényel. A faj a Duna felső és középső részén, Ausztriában őshonos, ahol csak ritkán található meg a Duna főáramában. Magyarországon található még nagyobb populáció. A dunai rajzos csiga, házának szemet gyönyörködtető mintázata miatt, a korai dunai civilizációkban gyakran szolgált ékszer és temetkezési tárgyként.

A fajt az élőhely megsemmisülése fenyegeti, különösen a vízerőművek által okozott folyási akadályok miatt, mivel ezek megváltoztatják az áramlási körülményeket és az életfeltételeket az alsó rétegben a folyóban.

A faj Németországban, Ausztriában és a Cseh Köztársaságban erősen veszélyeztetettnek minősül.

Füstös álkérész - Isogenus nubecula

A füstös álkérészek olyan ősi rovarok, amelyek lárvákként benépesítik a folyó fenekét és kifejlett szárnyas rovarként a parton élnek. A füstös álkérész fajok nagy folyókban fordulnak elő, és az 1960-as évekig a Duna mentén, Bécs környékén voltak fellelhetők. Azóta nem látták őket.

A faj továbbra is a gyors folyású folyószakaszokon él, mint a magyarországi Tisza és a franciaországi Loire környéke. Az emberi beavatkozások következtében azonban jelentősen csökkent az élettere. A vízszennyezés mellett ezt a fajt az élőhelyek csökkenése is veszélyezteti – például a folyómeder vagy a fenék megváltoztatásával járó tevékenységek elpusztítják azokat.

Háziméh - Apis mellifera és vadméhek

Európában, a háziméhek mellett több mint 500 különböző vadon élő méhfaj is él, amelyek közül sokat fenyeget a kipusztulás veszélye. Méhek már 40 millió éve népesítik be a Földet, és porozzák be az összes virágzó növény 80% -át. Élelmiszerünk egyharmadát biztosítja a tevékenységük, és a létük létfontosságú számtalan faj fennmaradásához.

A méhcsaládok pusztulásának és a teljes vadon élő méh-állomány fenyegetettségének fő oka a növényvédő szerek használata és a monokultúrák bevezetése a modern mezőgazdaságban, amely során a virágzási időszak rövid, amit egy hosszú éhezési fázis követ. A vírusok és a kórokozók, különösen az emberek által elterjesztett varroa atka, szintén felelősek a populáció további csökkenéséért. De az éghajlatváltozás is negatív hatással van az életkörülményeikre.

Németországban a vadméhek 52% -a a veszélyeztetett fajok vörös listájának veszélyeztetett kategóriáiba tartozik. Az elmúlt néhány tél során az európai méztermelő méh populáció 53% -a pusztult el.

IUCN

International Conversation of Unique Nature (Nemzetközi Egyedi Természetvédelmi Tanács) – az IUCN vörös listája egy nemzetközi lista, melyet tudósok állítanak össze és azt jelzi, hogy milyen szintű a veszélyeztetettsége az egyes növény- és állatfajoknak.